Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pályázat

2012.10.16

 Én és a nagyapám

Az én nagyapám neve Pályi Balázs, nem kis Balázs, mégis katonaként kezdte, majd tűzoltó lett, a vadakat terelő juhászélet kimaradt, de helyette kisgyermekkora óta imádja a pulikutyákat, vagyis, nem áll távol tőle az Altató. Most már nyugalmazott tűzoltóként belemerül az irodalom néhol szórakoztató, néhol komolyabb műfajaiba. Néha dolgozgat idénymunkában, érdeklik a világ dolgai, mai napig tájékozódik. De szerintem még nem is olyan idős, hiszen 1948-ban látta meg a napvilágot.

Az én életem tehát sokkal-sokkal később indult útjára, és ez számára is újdonságot jelentett, hiszen őt nagypapává tettem. Mindig megemlíti, hogy a legszebb unokája én voltam, míg a két másik unokatestvérem meg nem született. Tehát, ne szaladjunk ennyire előre az időben, egyelőre a lényeg az, amikor kezdtem földi pályafutásomat, rögtön papával, mamával és anyával éltem, egészen 12 éves koromig. Van róla kép, amint babaként ő fürdet, etet, pelenkáz, hónapig nem engedte anyát az esti fürdetéshez.

Óvodás koromra nagyon cserfes, és beszédes kislánnyá alakultam, így elkísértem az ivóba, mivel szerettem az üdítőt, és a felnőtttek beszédét hallgatni, míg ő megivott egy-két pohárral. Mindenki meglepődött azon, mennyire egy hullámhosszon voltunk, mennyire megvédtem másoktól. Emlékezem olyan momentumra, amikor óvodába szánkóval érkeztem, vagy amikor elkápráztattam az óvó néniket egy-egy történettel, nyelvtörővel, amit tőle ismertem. A legnagyobb siker a legrövidebb mese elmesélése, illetőleg a szarkás nyelvforgató.

A névadóm is meghatározó, hiszen megörökítették, amint szőke, göndör hajjal, még a ceremónia előtt odaszaladtam, odasúgva neki: - Szeretlek, papa. A mai napig vicc tárgya, miszerint akkor még aranyos szőke leányka voltam, ma meg már nem követek el ekkora baklövéseket... Nálunk van pár ilyen poén.

Életem első felében, nem véletlenül őt választottam, rendkívüli módon apám helyett apám lett, ő szolgáltatva mintát, karöltve keresztanyám volt férjével, aki szintén tűzoltó. Egy félárvának, nem biztos, hogy alkalmas apafigura, hiszen nem tökéletes ember, mégis úgy vélem, ez a szoros kapcsolat sokat lendített írói pályámon is. Mivel egyre több művem születik, egyre többször kérem ki hasznos, kritikus véleményét műveimről.

Az első számú érték, amely tőle ered, az a humorom, érdes, néhol csipkelődő, de az ember lányának megfelelő, hiszen a humor, legyen az bármilyen elvont, sok helyzeten átsegíthet, papa régi történetei mind-mind ezt a tézist támasztják alá, példa rá a laktanyában elkövetett csínyek, ugratások sorozata, melyet ő követett el társai kárára, az értő közönség, és saját szórakozása érdekében. Szereti a sportműsorokat is nézni, ebből írt össze nem egy mondatot, ami sok értelmetlen, elbaltázott gondolatot tartalmaz.

A következő érték, az állatok feltétel nélküli szeretete, bármilyen sánta, csúnyácska kutya, macska, és a többi iránt tanúsított kedvesség, bevallom, néha eltángálta a tacskónkat, ha elszökött, de a mostani ebet, mellyel rendelkeznek Szofit, mindig határozott parancsaival, és következetességével irányítja. Így nekem is szót fogad, szépen mellettem sétál a háztömb körül is. Amikor Mama nem tartózkodik otthon, Szofi általában Papa szobájába telepszik. És ha nem vagyunk itthon, akkor ő szokott eljönni a kutyáinkhoz, szinte minden nap.

A harmadik dolog, a könyvek iránti mérhetetlen tisztelet, egyszerűen csak azért vesz az antikváriumból régi könyveket, mert büszke a korukra, s néha a tartalmukat nem is veszi figyelembe, csupán a kötet kiadásának évét. Nagyon büszke az 1800as években kiadott, nagyon jó állapotú vallálos témát feldolgozó könyvére, és talán nem mondok semmi különöset azzal, ha azt állítom, hétről-hétre egyre fogy a hely, hiszen a házi könyvtára egyre bővül.

Hobbija még a horgászat is, amely során több humoros dolog is történt. Például, kisebb koromban, az első peresi nyaralás alkalmával lementünk a partra horgászni Papával és keresztapám másik keresztgyerekével, Attilával. Úgy emlékezem, az volt talán életem első horgászata is, kis halakra vadásztam a stég szélénél, és egy óvatlan mozdulat hatására beleestem a vízbe, természetesen nem tudok úszni, az életösztönömnek, s a közbenjárásnak köszönhetem az életemet. Villámgyorsan kihúztak a vízből, majd nagyapám nevetni kezdett. Először furcsálltam ezt a reakciót, később vele nevettem. Volt is min, hínár ragadt a pólómra, elég mókásan festhettem ténylegesen, mégsem azért kacagtunk. Azért, mert elég nagy trauma lehetett nekem akkor, oldani kellett a feszültséget valamelyest.

A nyaralások sok mást is tartogattak, elmaradhatatlan a topogó főzése, vagy a szalonnasütés, mindehhez általában mi kerestünk rőzsét, és hoztunk is pár nagyobb hasáb fát. Ilyet Papa ma is csinál, bár ha megszóljuk, hogy túl csípős, amit készít, felhúzza az orrát, csak azért is gondolja magában, és mindenképpen megerősíti nem csak az elhatározását, hanem magát az ételt szintúgy. Ebben eléggé hasonlítunk, hiszen én is nagyon makacs tudok lenni, ha valaki ellentmond, annak jaj. Ez akkor is megnyilvánul, ha nem azonnal rohanok a lakrészébe, csupán pár másodperccel később indulok meg, mint ahogy ő vélekedik érkezésem tökéletes időzítéséről.

Aztán beszélnék arról, hogyan vélekedik a tanulmányi eredményeimről. Mivel sosem tanulok, mégis elég jók a jegyeim, önmagát és édesapámat láthatja bennem, ugyanilyen „tudásszivacs” volt Papa is iskolás korában, de ez semmit nem változott. Szinte isszuk magunkba a sok információt, így nem válik unalmassá társalgásunk. Ő azt várja ugyanis, hogy tegyem oda jobban magamat az iskolai életben, kevesli a kitűnő osztályzataimat. Nekem azonban bőven elég ennyi is.

Lehet csaponganak gondolataim, rengeteg dolog eme mű írása közben fogalmazódik meg, Én és a nagyapám, nagy témakör, temérdek közös vonásunk van. A költészet szeretete, arról beszél sokszor, mekkora talentum vagyok, büszke az írói képességeimre, a kedvenc verse tőlem a Karácsony című versem, melyet még évekkel ezelőtt írtam egy klub számára, karácsonyi ajándékképpen. Annak örült a legjobban eddig, legalábbis remélem, hogy egy országos pályázaton is elismerték végre a munkámat.

Mivel még elég amatőr vagyok az írás területén, így minden alkalommal emlékeztetnem kell magamat arra, miszerint a belső bemutatása mellett jellemezzem szereplőmet külsőleg is. Papa rövid haja sűrű, ősz és egyenes, szeme kék színű, ez a családunkban gyakori vonás, orra inkább egy burgonyára hajaz, de illik hozzá. Termetre körül-belül 178 centiméter, pocakos férfiú. Sosem viszi túlzásba az öltözködést, a kényelemre törekszik. Azonban az én ízlésemet a meglepetések terén legtöbbször eltalálja.

Közös hobbink még a rejtvényfejtés, vagy ahogy nevezni szoktam a fejtvény rejtés, bármikor meglátogatom őket, friss rejtvényújsággal találom, és a televízióban vagy az Animal Planetet kíséri figyelemmel, vagy esetenként a foci, kézilabda meccsek kötik le figyelmét, az olimpiai játékok idején az aktuális sportágat nézte. Néha már mondtam neki, halkítsa le a műsort, mivel beszélgetni szerettem volna, ezt egymás szavába vágva tesszük meg, általában nem törődve a társadalmi szokásokkal, az udvariassági formák betartásával.

Velem a legengedékenyebb az unokái közül, ő ad nekem zsebpénzt, és támogat anyagilag. Azzal magyarázza ezt, hogy cserben hagytak az apai nagyszüleim, próbál kárpótolni lelkileg, szellemileg, pénzben is. Nem én tehettem az történtekről, mégis sokat segít ez az egész. Lassan felnövök, mégis az nagyon kellemes érzés, mikor finoman vitatkozhatunk, esetleg csupán értekezünk.

Mivel a könyvekről esett egy-két szó, így ecsetelem az ízlésvilágunkat e téren. Regények terén szinte homlokegyenest eltérő műveket szeretünk. Én Stephen Kinget, Tolkient, J. K. Rowlingot, és az összes horror-, fantasztikum-, sci-fi irodalmat kedvelem, nagy rajongója vagyok még a drámáknak, néhány klasszikusnak. Ő azonban inkább Fekete Istvánt kedveli, az évek során felhalmazott termérdek krimit, és sok más egyéb komoly és komolytalan irodalmat. Amiben egyezünk, illetve hát mondhatnám József Attila költészetének szeretetét ültette el bennem. Elég régóta ismerkedek a verseivel, kedvemre való a stílusa, hasonló életszemlélete.

Én általános iskolában mondtam egyszer verset József Attilától a Költészet napja apropóján. A kedvenc verseim tőle a Kései sirató és a Születésnapomra. Azonban nagyapámmal egy szerencsétlen eset esett meg, hiszen kedvenc tétele volt irodalomból, rengeteget tudott a költőről, így hát bement az érettségi vizsgára, és lám-lám, kihúzta őt. Az osztályfőnöke eleve elhintette róla a tanári karban, mennyire sokat tud, milyen rátermett. Azonban a szóbeli érettségi izgalma pont a rosszat váltotta ki belőle, és József Attilából kettesre felelt meg nagy kínok árán. Ez annyira hihetetlen, ismerem Papát, az összes nehéz helyzetből kivágta magát, most ezt elrontotta.

Mivel úgy érzem kifogytam a levegőből, na nem kaptam füstmérgezést, nehogy azt tessék hinni, kedves, esetleg kedvtelen olvasó, így lassan-lassan a dolgom végéhez közeledem. Szerencsésnek érezhetem magamat, ő a nagypapám, aki lehet rossz, vagy jó hangulatban, netalántán lássam nevetni, érvelni, legfőbb feladata nagyapának lenni. Tudja ezt jól, felelősségteljes dolog ez, bármennyit humorizál vele, pontosan tudja. Ha a múltba nézek, látok nagyapai pofonokat szintén, mint nagyapai kedvességet, ki nem fogyó vicctárat. Színes egyéniségek vagyunk, ketten mi mégis a negatív világképet, az uralkodó nézetet lazábbra vesszük. Rámutatunk egy más nézőpontra, így változunk, inkább szenvedélyesen saját igazságunk bajnokai vagyunk, megalkuvás, félelemérzet nélkül. Katonák egy letűnt kor maradványaiként, mikor még nem kellett engednünk magunkat eladni, és én a mai napig becsülettel akarom óvni ezt az értékes nagyapai örökséget.